álláslehetőség klub

Anyáknapja

10 éve | Bárány Mihályné Marika | 0 hozzászólás

Pósa Lajos: EMLÉKEZÉS NAGYANYÁMRA

Nem tud úgy szeretni a világon senki,
Mint a hogy ő tudott engemet szeretni.
Akármit kívántam: megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta vóna.

Mikor odahaza iskolába jártam:
Rangosabb egy gyerek nem igen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhában járjon.

Nekem volt a legszebb iskolás tarisznyám,
Nekem volt a legszebb magas sarkú csizmám.
S ugy kitisztogatta, kifényesítgette,
Hogy magát a vak is megláthatta benne.

Milyen tulipántos, cifra szűrben jártam!
A király fia is hordhatta von bátran,
Nyakravalóm rojtos, olyan volt, hogy rája
Még a rektoromnak is elállt szeme-szája.

Ha felöltöztetett s rendbe hozott szépen:
A kapun kikísért, megcsókolta képem.
S úgy nézett utánam, gyönyörködött bennem,
Ha az iskolába rátartian mentem.

Tarisznyám ellátta mindenféle jóval:
Cukorral, cipóval, mogyoró-, dióval.
Mikor haza mentem: hogy örült, ha bátran
"Mind közönségesen" jó napot kívántam.

S mikor a vásárra elment Rimaszécsbe,
A czakói hegyig ballagtam elébe.
Ott vártam, és ha már messziről meglátott:
Szedte kosarából a sok jó kalácsot.

Hozott mézes lovat, kardot, szívet, órát,
Szép árvalányhajat, piros pesti rózsát,
Süvöltőt, dorombot, cifra képes könyvet,
Nevető szemében drága örömkönnyet.

Az volt minden vágya, földi kívánsága,
Hogy kitanulhassak a papi pályára.
Ha ő ezt megérné: milyen boldog lenne!
A temetőben is jobban megpihenne.

El is vittek aztán messze egy városba,
Hol elvakitotta szemem a nagy pompa;
De mikor ott hagytak csókolva, ölelve:
Mintha egy kést dobtak volna a szivembe!

Én aztán tanultam, a hogy csak telt tőlem,
Hogy jó papi ember váljék majd belőlem.
A professzorok meg egyre dicsérgettek...
Szegény jó nagyanyám, hogy örvendett ennek!

Mikor haza mentem a vakációra:
Hogy fűrőszté arcom záporkönnybe, csókba!
Nem törődött akkor senkivel se mással,
Szépen bánt velem, mint a hímes tojással.

Hogy kitudakozta: jól megy-e a dolgom?
Hát a gazdasszonyom, hogy' viseli gondom?
S ha panaszolkodtam, hogy küldöz a boltba:
Hogy szidta, hogy küldte a tüzes pokolba!

Nem győzte elégszer azt se elbeszélni,
Hogy az ablakomon szeretne benézni,
Mikor nem is tudom, mikor nem is sejtem,
Látná: mit csinálok; megláthatna engem.

Mikor aztán ütött a válás órája:
Szívét ellepte a keserűség árja;
S mindig ez volt vége hosszú búcsújának:
"Az isten áldjon meg, többet sohase látlak!"

Hanem azért minden ünnepkor meglátott;
Sütötte a jó túrós és mákos kalácsot.
Míg végre csakugyan igaza lett egyszer...
Jól elbúcsúztatta tőlem is a mester.

Most az a szív, melynél egy se lángolt hőbben,
Künn porladozik a hideg temetőben.
Áldja meg az isten a haló porát is!
Altató dalt zengjen sírján a madár is !

(Pósa Lajos: