Sorozatunkban ötvenes éveikben járó nők vallanak életükről. Az egyéni drámák az egész magyar közelmúlt mikrokozmoszai is egyúttal. Amennyiben írásaikkal Önök is megtisztelik szerkesztőségünket, úgy azokat juttassák el a nok.otvenes@gmail.com email-címre. Berozsdálhattam, meg tán a tanulatlanság is az oka, de nem értem, hogyan állíthatják azt, hogy csökkent a munkanélküliség?! Hol? Hogyan számolták ki? Hová vagyunk mi, ég és föld között lebegők, regisztrálva? Mert „Egyszer elmúlik a lázas ifjúság...", és betöltjük a szeretem vagy nem szeretem, ötvenes korunkat; van esélyünk arra, hogy lebetegedjünk! De az ilyen-olyan sérv, amivel nem emelhetsz, a gyógyítható, jóindulatú daganat, úgy mondják, nem az a súlyos betegség, amivel megkaphatjuk a 40 százalékot. Én ezt nem tudhatom, nem ismerek arrafelé senkit, pénzem nincs, hogy bárkit is befolyásolhatnék. Ám! Mondják, már megszűnt, hogy lefizessenek bármilyen beosztásban lévő embert. Ma már nem létezik ilyen. Hát akkor úgy is van! Tehát, lebeg az ember, teszem azt, a 39 százalékával – ég és föld között. Van is baja, de ha ennyi százalék a munkaképesség csökkenése, akkor ahhoz is kell tartania magát. Punktum! Az előző munkája megszűnt, mondjuk, mondják, létszámleépítés miatt; passzív jogon a doktor nem akarja állományban tartani, mert rátelefonáltak. (Ilyen nincs, persze!) Megy az ember munkát keresni. Ha nincs iskolája, megkérdik: "Miért nem tanult kérem, itt csak szakképesítéssel tudnánk alkalmazni!" Ha van iskolája: "Hogy gondolja, hogy önt vegyük fel; van szakmája; a két elemit végzett polgártól venné el a munkahelyét?" Megy tovább az ember. Keresi a munkát. Azaz, menne..., de rájön a hascsikarás, ami, ugyebár, nem szervi betegségre utaló dolog, csak egy pszichoszomatikus tünet, mert talán a kelleténél jobban felidegesítette magát ügyintézés közben. Régimódi az ember, nem kockáztat, rohan haza, ráesik a WC-re, ahol minden őt igazolja. Dolga végeztével lehajt egy feles adag kávét, lenyom egy kiflit sietősen, (a másik fele jó lesz uzsonnára), magához vesz 15 (azaz, tizenöt) darab fényképes önéletrajzot, és... ...tovább keresi a munkát. Eszébe jut: a fél kiflihez jó lett volna egy-két szelet felvágott, de fénymásoltatnia kellett, már nem kockáztatott valami olcsóbb szalámit sem. Az önéletrajz. Fényképes. Nem mintha pofára menne..., ilyen nincs. De hát a munka arcot is kíván. Még mindig megy az ember. Be kell utaznia tesztírásra a szomszéd városba. Milyen jó, hogy nem vett felvágottat! Eljut, ül, ír. Az eredmény: jeles. Majdnem felkiált örömében, de akkor rákérdeznek állapotszerű betegségére, amit az ország 35 százaléka birtokol. Olyanja is van az embernek. Nagyon sajnálják, nem vehetik fel, de egy másik beosztásban várólistára kerül. Nehogy már elkeseredjen. – Tessék mondani, mikor fizet az a várólista? – kérdi halkan. – Na hallja, ne szemtelenkedjen, még ennek tesz az ember szívességet! Hülye maga, vagy gúnyolódik? Nem gúnyolódik. Nem hülye. Elkeseredett. Az Ember! Sehol sincs városban. Be kell fejezni az írást..., rohanni kell a gyógyszertárba, amíg van a közgyógykeret; a postás is hozza a segélyt. Csak ennyit akartam mondani, Emberek. (Megjegyzem: fél évszázadosan sem hülyültem még el. Van azért ebben a munkahelykeresésben izgi is. Ha ismerős helyre megyek, közlöm, akár takarítani is hajlandó vagyok. Látnák a vezető tekintetét! Csodálkozás, szemlesütés, torokköszörülés. Milyen zavarba tudnak jönni! Én már nem. ) „Ég és föld között lebegve“ (A sorozatba szánt írásikat a nok.otvenes@gmail.com emai-címre várjuk – a szerk.) A sorozat további írásai: 1. Mindig csak a fagyit nyaltad 2. Nyűgös anyósomtól váltam el 3. Makacs élni akarás 4. A füvet nyírták, nem szívták 5. Akkor nem én lennék az apum lánya 6. Jó lenne újraírni életünk történelmét 7. Hamarabb fáradunk már, de soha nem adjuk fel http://www.168ora.hu/dolcevita/megy-az-ember-keresi-a-munkat-68379.htm